Matthew Callahan ~ The timemanipular

My story...

Charm me.
Egy épület, benne sok-sok ribanccal, akik először a szüzességüket, majd a fiatalságukat adják el a testi élvezetekért.
Mi értelme ennek? Mi értelme annak, hogy kéjsóvár nőkké lesznek a bent dolgozók?
Ez egy kupleráj. Egy szánalmas kupleráj.
Anyánkról sem vagyok más véleménnyel. Ha ő nem lett volna az, ami, most én se lennék az, ami.
Különleges képességű férfi, aki bujdokol, aki képtelen használni a képességét félelem nélkül. Gyűlölöm azt a tudatot, hogy nem tudok úgy élni, mint mások. Nem tudok rendesen élni, mert ki tudja, mikor használom a tudtomon kívül az időt, és esetleg visszautazok a második világháború időszakába, mikor az ágyúk dörögnek, a géppuskák karattyolnak, és a németek üvöltenek a vérveszteségtől.
Kétségbeesett sóhajt hallatok, ahogy elsétálok egy olyan ember mellett, aki hajdanán a barátom volt, mielőtt kiderült, hogy a férfiakhoz is vonzódom.
Na, igen. A másik rossz. A rossz, amiért engem ki kell nézni a tömegből. A rossz, amiért nem élhetek teljes életet.
Elfog az irigység a többi ember iránt. A többi ember nem birtokol különleges képességet. Legalábbis nem az összes.
A többi ember képes teljes életet élni, zavartalanul, patyolattiszta múlttal.
Az én múltam sötét.
Hiába voltam, vagyok és leszek nyugodt, volt az életemnek egy olyan szakasza, amire nem vagyok büszke.
Érzed, ahogy az egész világ remeg?
Széthullok belülről

Rablások, árulás, gyilkosság.
Öltem azért, hogy legyen miért élnem. Ez egy sötét időszak.
Akkor volt az a majdnem végzetes vita köztem és a húgom közt. Elszöktem hazulról, és majdnem másfél évig loptam, csaltam, hazudtam, hogy megélhessek.
Egy darabig drogoztam is, és ezért ölnöm kellett. Mindent megtettem, hogy anyaghoz juthassak.
Ezért lehetett az, hogy egyszerre mindkét nem érdekelni kezdett.
Mindenkivel lefeküdtem, aki csak kérte. Mindenkit kielégítettem, aki parancsolta, hogy aztán megkapjam a nekem járó adagot.
Persze, volt, aki átvágott. Az ilyen embereket öltem meg végső kétségbeesésemben.
Depressziós voltam, kétségbeesett és elszánt is egyben. Gyakran nem tudtam, hol a határ egészséges pszichózis és beteges addikció között.
Volt, hogy pusztán megszokásból öltem. Egyszer elkaptak, amint a bűnhelyszínen trappoltam fel s alá, de valahogy kimagyaráztam magam.
Mindig tisztán dolgoztam, még a narkó hatása alatt is. Mindig volt annyi eszem, hogy kesztyűt és sapkát húzzak az esetleges nyomok elpottyantása védelmében, és így szinte feddhetetlen voltam.
De mára leszoktam róla.
Fogalmam sincs, hogyan, de leszoktam. Már nem vagyok a drog rabja, és a kapcsolatunk is régi Quinnel.
Szerintem a drogügyeimről máig nem tud.
Másfél évig drogoztam csupán, akkor is csak ritkán, és lehet, hogy ez áll a háttérben, hogy olyan könnyen magam mögött hagyhattam.
Sötét, fekete időszak volt. Nem is tudom, hogy éltem túl.
Végül visszamentem, és én kértem bocsánatot a húgomtól. Nem tudom már, ki volt a hibás. Nem is akarom tudni. Nem akarom tudni.
Nem akarom újból átélni.
Gyerekként is sokat veszekedtünk, de többnyire nevetéssel zárult ez az egész hajcihő. Akkor majdnem megütöttem. Majdnem vér folyt.
Hogy min kaptunk össze?
Fogalmam sincs. Csak a kiabálásra, az őrjöngésre emlékszem. A kiváltó ok már homályos. És nem akarom kideríteni. Nem akarom, hogy ismét át kelljen élnem a dobálózást, a gyilkos pillantásokat és az őrült csomagolást.
A bujdosást, a gyilkolást, melyet az életbenmaradás váltott ki belőlem.
Embereket öltem, hogy anyaghoz és pénzhez juthassak.

Most már tiszta vagyok. Tiszta a lelkiismeretem, a szervezetem és az elmém. Mindenem tiszta.
Már nem anyagozok, és az, ami a múltamat még megtestesíti az emlékeimben, a kettős mérce.
A kettős mérce, amiért kinéznek a tömegből. Nem tudok már elszakadni ettől. Soha, soha, soha, soha.
Nem is akarok. Néha nem bánom azt, hogy mind a két nemhez vonzódom.
Van abban valami varázsos, ahogy felrúgom Isten szabályait. Nem vagyok egy lázadó természet, de ez... Ez mindent megér.
Rosszul érzem magam amiatt, hogy mindkettő nemet szeretem, szerelmes vagyok beléjük, de... Egyszerűen már nem akarok változtatni.
Már nem.
Emlékszem, mikor görcsösen dacoltam a gondolat ellen, hogy egy férfi gyűrjön maga alá. Dühöngtem, ha egy férfi ért hozzám szexuális célzattal, de mára... Mára már leküzdöttem a dacolást, megtanultam elfogadni azt, ami vagyok.
Úgy érzem, más választásom nincs.