phineas z. smiley - i'm not antisocial. social is anti me.

My story...

Először csak a hangod volt nekem. Abba a vakvilágba zárva, amit a gépek pittyegése, az orvosok az esetleges látogatók egyhangú moraja határolt, új ajtót nyitottál. Az első szavad, az első csepp esője a sivatagnak amibe hetek óta zártak.
Tétlenül, magatehetetlenül hevertem a párnák között, se könyv, se tévé nem enyhítette a magányomat, akik beszédbe próbáltak elegyedni velem, ápolók nem bírták sokáig. Szavaikra nem válaszoltam, így sodródtam egyre messzebb mindenkitől és mindentől. Nem is zavart különösebben, hozzákérgesedtem az egyedülléthez, nem akartam ezen változtatni. Tényleg nem.
- Jó napot.
Lehunyt szemeim felpattantak, vakon kerestem a hang forrását. Nem reménykedtem benne, hogy meglátlak, de ez volt az első, ösztönös reakció amit kiváltottál belőlem. A kíváncsiság.
- Jó napot. – válaszoltam én, hangom rekedtes volt, nem is az enyém. Nem ismertem fel. – Szomjas vagyok… -jegyeztem meg aztán. Gyerekes kívánság ébredt bennem. Foglalkozz velem. Velem, és csak velem. Ezért vagy itt. Miattam.
Önző? Az. Sosem tagadtam.
És te ott voltál. Minden kívánságát teljesítetted a betegnek, és bevallom, nálam rosszabb ápolt alig akad a világon. Alaposan próbára tettelek, és én mit adtam cserébe?
Gyakran morgást. Néhány rosszindulatú megjegyzést. Kérdéseket. Rólad, és mindig csak rólad. Többet akartam tudni, mint amennyit elmesélsz, mert az sírni valóan kevéske mennyiség.
De voltak perceink. Néha megbántottalak, de meg a számlámra felróható, hogy sikerül mosolyt csalnom az arcodra…kár hogy nem láthattam. Biztos voltam benne, hogy gyönyörű vagy. A nevetésed az volt. Szimfónia volt a szívszorongató sötétség legközepén, ahová magamat juttattam.
- Barna vagy? – kérdeztem egyszer. Fejem feléd fordítottam, vagyis abba az irányba, ahol a motozást hallottam.
- Nem. – mosolyogtál, hallottam a hangodon. Elképzeltelek, ahogy az infúziós csöveket igazgatod, néha rám sandítasz, talán meg is akad rajtam a pillantásod, hosszabb percekig is akár…
- Most engem bámulsz? – vigyorodtam el kajánul. Sejtettem a választ.
- Nem. Dehogyis. – gyors volt, mint a gyermeké, akit turpisságon kaptak.

Nehezen vettem a levegőt. Egész nap az érkezésedre vártam. Légcsövem összetapadt a szárazságtól, nyelvem kővé szikkadt, vesém porzott, éreztem ahogy a vér sűrűn, lustán áramlik az ereimben, szívva magába minden káros bomlásterméket, savakat, tápanyagot… Minden folyadék kiszivárgott, kipárolgott a pórusaimon. És te nem vagy itt.
Vádlón nyögöm a neved.
Azt a nevet amit te mondtál. Persze nem az igazit. Akkor még nem tudtam, hogy hamis személyazonossággal mutatkoztál be nekem a legelső alkalommal.
Lázam van. A műtétet is elhalasztották érte, heves tiltakozásom ellenére. Órák választottak el, hogy visszanyerjem szemem világát, és elestem tőle. Pedig egy karnyújtásnyira voltál tőlem, hogy lássalak.
Akkor még nem tudtam, hogy gyáva módon elszöktél.
Akkor még nem tudtam semmit. Amint ráébredtem hazugságodra, minden amit addig mondtál nekem, magadról az életedről, a múltadról hitelét vesztették. Lehet egy része igaz volt. Vagy az egész, de nem fogadtam el.
Többet nem találkoztunk.