What's my name? - Betsy&Phin

Hetek teltek el azóta. Látásom visszanyertem, a kórházból is kiengedtek. Az egész hercehurcára csak a frontváltáskor sajgó bokám, a sántítást kiküszöbölendő járóbot emlékeztetett. Meg még valami. Valami tompa, de makacs fájdalom. Mintha mérget csöpögtetnének le a torkomon. Ciánt, arzént…valami lassan ölő, de érezhető lúgos löttyöt, ami élve rohasztja el mindenem.
A szokottnál is zárkózottabb lettem, a szokottnál is komorabb, gúnyosabb, ingerlékenyebb. Kevesebb megértést tanúsítottam mindenki iránt. Nem voltam elnéző, túlzásokba estem, és ezt még tetézte a semmittevés terhe is.
Ugyanis szabadságoltak. Amíg helyre nem jövök. Amíg száz százalékos nem leszek újra. De tombol bennem a düh, teret hódít magának az ideg, és ezt csak a munkám, a vadászat szenvedélye tudná lehűteni. Nem tudom megölni az indulataimat. Felemésztenek.
Most mégis az ismerős folyosókon bicegek keresztül. A csempe fényesre sikálva, fertőtlenítő, sóoldat, és gyógyszer szag. Fintorogva húzom fel az orrom.
Vizit. Türelmesen, combomnak támasztott mahagóni színű bottal a kezemben várom, hogy sorra kerüljek. Közönyösen tűröm, hogy az orvos végigmozgassa az ízületeimet, kikérdezzen, van-e panasza, használ-e a gyógyszer, milyen a közérzetem? Majd elküldjön röntgenre.
Szótlanul vetkőzök és öltözök.
Aztán eszembe jut. Nem tudom miért, félig akaratlanul, lépteimre nem figyelve indulok meg a 15. kórterem felé. Butaság, de hátha…
Az ajtótól pár méterre aztán megtorpantam. Ismerős szavak ütötték meg a fülem. Az ismerős szavakat pedig egy zsigerbemaróan ismerős hang olvasta fel.
Éreztem, hogy vesémből adrenalin választódik ki, pupilláim gombostűfejnyire szűkültek, szívem pedig heves lüktetésbe kezdett. Bordáim fogságában verdesett, ahogy a verebek rettegnek a kalitkában, amibe halálukig száműzik őket. Nagyot nyeltem, és homlokráncolva léptem be a terembe.
- Dorothy?
Hangom rekedt volt, és rettentő mély. Akárcsak a legelső alkalommal, megint nem is mertem meg. Az ismeretlen lány nekem háttal ült, egy fiúnak olvasott, aki a régi ágyamban feküdt.
Barna volt. Vállai kecses ívben görbültek, vékony volt, mondhatni vézna, de még így is gyönyörűnek láttam. Csak hazudott. Hazudott, alakoskodó, álnok nőszemély. Nem gyengülhetek el. Ha már megtaláltam…
- Te vagy Dorothy? – léptem közelebb. – Válaszolj! – hangom éles volt, és már ott voltam, a háta mögött. Nem vártam meg, hogy ő forduljon, én ragadtam meg a szék támláját és fordítottam úgy, hogy velem szembe kerüljön. Egészen közel hajoltam az arcához. Szemeim itták a vonásait, szemeiből kortyoltak, dühöm új lendületet vett.
Mégis, szinte erőszakkal fogtam vissza magam, nehogy végigsimítsak a tincsein… - Miért tűntél el? – kértem számon, szinte suttogva. Akármennyire igyekeztem, nem tudtam teljesen fogva tartani a csalódottságot, túlcsordult, és nyomokban előbukkant a tekintetemből, hangomból. Már látszanak a repedések a páncélomon.

Gyanakvó óvatossággal követem. Kíváncsi vagyok mit tervez. Dühös vagyok, csalódott, kiábrándult. De közben nem tudom megállni, és újra meg újra végigmérem az alakját. Iszom magamba a látványt, elámulok rajta. Gyönyörű Tényleg az, nem az elvárásaim teszik azzá, komolyan olyan…jobb mint aminek elképzeltem. Szebb. Állandóan emlékeztetnem kell magam, hogy nem ezért vagyok itt. Nem érte. Ez csak egy kitérő, és ha már így alakult, megoldást kell találnom. Válaszokat, kompromisszumot, őt.
Ajkam gúnyosan megrándul szavaira. Ez a nő…ez a nő. Nem csapsz be. – Ez nem volt teljesen meggyőző… - vontam fel a szemöldököm. Örülök, hogy nem csak engem lep meg a dolog. Bár nekem kevesebb a félnivalóm, mint neki. Ritkán játszok becsületesen, nyílt kártyákkal, és nem hiszem, hogy ennyivel megfogja úszni. Ismerem magamat. Ez biztosan nem fordulhat elő.
- Ezzel nem rázhatsz le Dorothy. – léptem közelebb hozzá. Talán tovább is mennék, de kérdése megállít. – Mégis mit gondolsz? Kontroll. – ráncoltam a homlokom.- Mi másért lennék itt? Nem gondoltam, hogy összefutunk, szóval nem miattad jöttem. De miattad maradok. – jelentettem ki. – Mikor végzel? Megvárlak. – folytattam a szemeit fürkészve. Nem mintha ne lenne jobb dolgom, mert bizony van, de nem hagyom szalasztani az alkalmat. Egyszer megszereztem a lehetőséget, nem válok meg tőle. Sem Dorothytól, meg a válaszaitól. Csak türelmesnek kell lennem, de parányi áldozat ahhoz képest, amit kaphatok.
- Miért mentél el? – kérdeztem nagyon halkan, egészen közel évre hozzá. Kezeim a vállára tettem, hogy még véletlen se tudjon elfutni. Nem akarom, hogy elmenjen. Újra. – Mondtam valamit? Tettem valamit? – hajoltam közel hozzá. – Mert azt nem akarom elhinni, hogy csakúgy egyik napról a másikra valami közbejött. Amiért nem tudtál üzenni. Szólni. Csak elfutni, és cserben hagyni. Nem ilyennek ismertelek meg Dorothy. Úgy gondolom jogom van tudni miért. – engedtem el, és távolodtam el pár lépést. Reméltem ezzel kiugraszthatom. Hogy elszívja magát, hogy dühös lesz, kiabálni kezd. Vagy elszomordik, és azért vall be mindent. Miért volt gyáva? Miért választotta az egyszerűbb utat? Tud valamit amit én nem? Micsodát?
- Engem még vár a doki. – az órámra néztem. – Ebédidőben találkozzunk. Meghívlak… - sóhajtottam és zsebre süllyesztettem a kezem. – Ne szökj el. Most ne. Szeretnék…beszélgetni veled. – annyira idegenül hangzik az egész. Az én számból. Pont ez. Pont így, pont ennek a nőnek. Az viszont biztos, hogy ha megint megpróbálna elfutni, akkor…már nem így próbálkoznék. A lassú víz partot mos, az igaz. De sajnos nem mindig van türelmem ehhez. Egyszer még igen, de másodjára már nem várok.