Hurricane Lewen~Here I'm,rock you like a hurricane!

My story...

Hogyan írnád le valaki történetét, aki hivatalosan sosem létezett? Nem, én sem tudom, de most kénytelen vagyok megpróbálni magammal.
Ha valaha anyakönyveztek volna, akkor a Hurricane Love Lewen néven tették volna. Ez nagyjából minden, ami megmaradt a múltamból. A nevem és a tudat, hogy igazán soha nem akartak. Hogy nem kellettem. És már nem is fogok. Amikor megtaláltak a Charm me ajtajában, nem akartak maguknál tartani. Rögtön el szerettek volna vinni egy árvaházba, de óriási vihar tombolt.
A vezetője a helynek megállt az ajtóban, sokan mesélték már el ezt a történetet, és mindenkitől ezt hallottam vissza, és csak ennyit mondott:
- Illik rád a neved kicsi lány. – azóta pedig itt vagyok. Eleinte jártam iskolába, ott pedig sok emberrel megismerkedtem, fiúkkal, lányokkal, jókkal, gonoszokkal és Vele. De róla ne essen több szó. Még a végén azt gondolád, hogy bele vagyok esve, pedig nem is!
Szóval megpróbálkoztunk ezzel is, de hamar rájöttünk, hogy nem vagyok iskolába való. Először is azért, mert antiszociális hajlamaim szarkazmussal és fizikai illetve verbális bántalmazásban élem ki. Másodszor pedig azért, mert magam is rendelkezem egy különleges képességgel, ami értékes lehet mások számára, ezáltal hamar felkerültem a vadász listákra. Valószínűleg én vagyok a legfiatalabb, de erről adat nincs.
Erőm hatalmas magam se tudom irányítani és nincs is kedvem hozzá. Elzárom, de szenvedek. Esténként nem alszok, reggel fáradt vagyok, valószínűleg álomkoros leszek, ha így folytatom.
Ha az embert bezárják, akkor nem tud a természettel egyesülni, pedig ha ennek a bizonyos embernek, a lényege a természet, a lételeme, az anyja, a testvére és majdnem a mindene, akkor kell neki egy minimumnyi érintkezés.
Egyszer kiszöktem. Azóta nem merek. Kimásztam a tetőre, a cserepekről fájó popsival érkeztem a földre. Esésem hangját tompította az előzőleg megnövesztett talajnövényzet, szinte nullára redukálta.
Fájt és még is… olyan jó volt, mintha levették volna a láncaimat. Pár pillanatig becsuktam a szemem és fűangyalkát kezdtem csinálni. Csak az után tudtam rávenni magam, hogy elinduljak. Az erdő régi ismerős ként köszöntött: az este ellenére voltak madarak, kik társaságul szolgáltak nekem, ha már a mufurc bagoly csendben volt.
Kis erdei állatok is voltak. Aranyosak, ügyesek, élők és sajna holtak. De ez az élet rendje. Amit zaj szakított meg. Az állatok elmenekültek és én ott maradtam egyedül. Felegyenesedtem és mezítlábasan, mint konkrét, mint átvitt értelemben, megfordultam.
Akkor láttam először vadászt. Nagy volt és sötét. Bár hozzám képest mindenki magas. Csak néztem és vártam. Vártam, hogy tegyen valamit. A végén már akkora lelki nyomást gyakorolt rám, hogy kénytelen voltam megszólalni.
- Ne bántson, kérem. – a hangom remegett, a szememből könny folyt. És akkor, akkor végre előjöttek a baglyok. Pont úgy, ahogy kértem őket. Lefoglalták éles csőrükkel, csapkodó szárnyaikkal, amíg visszarohantam.
A férfi az óta nyomtalanul eltűnt, ahogy akkor kívántam. „Tűnj el…”