What the hell? - Kennedy & Kendall

Kennedy & Kendall

Egy ideje, már napi elfoglaltságommá vált, hogy az Oxford street utcáját koptatom. Nem is tudom mióta csinálom ezt, talán mióta sikerült megszabadulnom egy nagyobb kolonctól. Szeretek ide eljönni és a nézelődés mellett az embereket is figyelni. Jó párszor előfordult már velem, hogy elnéztem néhány embert, miközben vásárolgat vagy csak sétálgat. Annyiszor voltam már erre, hogy a legtöbb embert látásból ismerem. Nagy meglepetésemre néha még rám is mosolyog egy-egy, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Én meg persze mit tehetnék? Nem fogok csak bambán állni, inkább viszonzom a mosolyt és gyorsan eltűrök onnan. Legalább is a legtöbb esetben így cselekszem. Aztán akadnak kivételes esetek, amikor szóba állok az éppen rám mosolygó vadidegennel. Na most, ezek a beszélgetések vagy úgy érnek véget, hogy az idegen sírva fakad, vagy méla undorral a tekintetében tovább sétál. Azt hiszem témánál vagyunk. Nem erősségem a kedveskedés és emiatt az utóbbi időkben nem igen látni engem a nagy baráti kör társaságában. Sőt! Egyedül járom az utcákat és hagyom, hogy minden napom nyugalomban teljen el. Olyan nyugalomban, amilyenben most vagyok. Senki sem zavar, nem beszélnek hozzám és talán rám sem néznek. Ez az, amit szeretek, a nyugalmat.
Lassan lépkedve járom az utcát jól megnézve magamnak minden boltot, pubot meg hasonlót. Látok embereket vásárolgatni, vitatkozni, beszélgetni és még enyelegni is. Enyelgés, mennyire kiábrándító dolog. Elveszi a kellemes nyugalmamat. Hamar el is szakítom a tekintetem a párokról és az előttem, mögöttem haladókat kémlelem. Annyira lefoglal, hogy másokat vizslassak, hogy nem veszem észre a felém közeledő alakot. Csak a lökést érzem és azt, hogy kis híján hátravágódom.
- Nem látsz a szemedtől?! - ripakodom rá az előttem álló srácra. Bár én voltam a hibás, semmi kedvem bocsánatot kérni. Egyelőre nem is nézek rá, csak a földet bámulom, majd szép lassan emelem arcára tekintetemet. Talán kissé ellenséges pillantással nézek rá, de azonnal el is tüntetem. Azért mégsem haraphatom le a fejét szerencsétlennek. A szemébe nézek, majd tekintetem egy pillanatra elszakítom az övétől, míg megnézem őt magamnak. Haja magára vonja a figyelmemet és talán mosolyognék a látványtól, ha tudnék. De már hosszú ideje nem vagyok képes rá. Ráadásul a srác sem a legszimpatikusabb fazon, akivel éltemben eddig összeakadtam. De nem baj erre is van megoldás. Úgy tervezem, hogy megvárom a bocsánatkérését és már itt sem vagyok. Semmi kedvem az ismerkedéshez, pláne nem srácokkal. A-a! Azokból köszönöm szépen nem kérek egy életre. Elég volt nekem az aki. Magamban már eldöntöttem, inkább egy vén macskás lány leszek, mintsem egy újabb vagy még több csalódás.

Kennedy & Kendall

Ha nem lennék tisztában a saját jellememmel talán meg is lepődnék, mennyire bunkó tudok lenni másokkal. De! Mivel nagyon is jól ismerem magam és tudom, hogy mire vagyok képes, nem lepődöm meg. Nehezen, de próbálom elfojtani minden beszólási kényszeremet és rossz indulatú megjegyzésemet, pedig ezekből rengeteg lenne. Pláne most, hogy kis híján felökleltek. Ráadásul érzem a cigaretta bűzét is, amitől a hányinger kerülget. Gyilkos pillantással méregetem az előttem álló srácot és azon gondolkodom, hogy vajon mekkora lehet az egója. Oké, elismerem, hogy én voltam a hibás az ütközésben, de a stílusa előhozza belőlem a dögöt.
- Chh...még, hogy én mentem neked? Ebbe inkább ne menjünk bele. - forgatom szemeimet, majd pedig az ő szemébe nézek. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Képzelem minek tarthat most engem. Fogadok, hogy valami beképzelt hárpiának. Pedig ha tudná, hogy közel sem vagyok ilyen. De nem gond, már megszoktam. Azon sem csodálkoznék ha fogná magát és lelépne. Általában mindenki ezt csinálja, még én is ezt csinálnám, ha tehetném. Néha jó lenne újra a réginek lenni, viszont félek a valóságtól. Jó így nekem és egyelőre nem zavar semmi sem. - Akarsz vitatkozni még egy kicsit, vagy bocsánatot kérsz és mehetünk mind ketten a dolgunkra? Mondjuk én igazán ráérek, napestig vitatkozom veled, ha szeretnéd. - míg beszélek végig őt nézem, majd a mondókám végén a csípőmre teszem a kezem. Míg a válaszára várok hol őrá, hol pedig az elhaladó emberek felé tekintgetek. Szeretnék köztük lenni és minél hamarabb elhúzni innen, de amilyen a természetem ez nem fog egy hamar bekövetkezni. Tartok a válaszától és attól, hogy én miként fogok arra reagálni. A legrosszabb esetben is akkora balhét csapok itt az utca közepén, hogy jegyet lehetne rá szedni. Bár, nagyon remélem, hogy erre nem lesz szükség. Szép is lenne, ha még egy strigulát húzhatnék az "ezzel is balhéztam" listámra. Mire újból a srác felé pillantok, a tekintetem ellágyul. Nem akarok vitatkozni, csak békésen sétálgatni. Olyan nagy kérés ez? Már kezdem átkozni magam és a nagy számat. Lassan arra a megoldásra kezdek hajlani, hogy nekem kéne bocsánatot kérni. Márpedig nincs az az isten, hogy ezt megtegyem. Pláne, miután így ráripakodtam erre a szerencsétlenre. Ha ezt megtenném nem csak egy hárpiának nézne, hanem egy idióta hárpiának. S bármennyire furcsán hangzik, ezt nem igazán szeretném. Azért valahol mélyen magamban mégis csak adok mások véleményére, még ha ezt rossz is beismerni. De mit tegyek, ha ezt az álarcot nem bírom örökkön örökké magamon viselni? Azért próbálom. Várakozva nézek a srác szemeibe, amik be kell valljam elég barátságosnak tűnnek. Viszont eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam mekkora becsapás lehet egy tökéletes külső és egy megnyerő mosoly. Hogy a két szép szemről már ne is beszéljek. Láttam már ilyen alakokat és az első benyomás alapján, gyanítom ez a srác sem egy angyal, sőt! Érdekes módon most mégis kíváncsi vagyok, hogy vajon mi fog kisülni ebből a kis beszélgetésből. Ehhez a játékhoz is ketten kellenek, én pedig állok elébe.